Engedjék meg, hogy bevezetés képpen az önkéntes biztosító pénztárakkal összefüggésben egy régóta dédelgetett gondolatomat felvillantsam, mivel úgy gondolom, hogy ebben a körben megértik a javaslatom lényegét.
" A szociális biztonság erősítése sürgető társadalmi érdek. A szociális biztonságot szolgáló rendszerek újjáépitése, a rendszerszerűség, a kiszámíthatóság és önkéntesség elve alapján a szociális piacgazdaság kiépítéséhez nélkülözhetetlen. Az ezt szolgáló önkéntes biztosító pénztárak új, intézményes formát adnak az öngondoskodásnak, elősegítik a hazai tőkepiac fejlődését. Az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárak meghonosítása Magyarországon a társadalombiztosítás reformjának szerves része." - így szól az önkéntes kölcsönös biztosító pénztárakról szóló törvény preambuluma.

A nagy társadalombiztosítási rendszerek válságban vannak. Oka sok összetevőből áll. Gazdasági és demográfiai válság mellett, a volt szocialista országokban - így nálunk sem különben - jelen van egy érték válság is. E régióban a rendszerváltás alapjaiban átrendezte a társadalmi viszonyokat, a gazdaságot. Alapvető szociális jogok megkérdőjeleződtek. Az általános foglalkoztatás üde biztonságából majd másfél millióan zuhantak a tartós munkanélküliség állapotába. Egyéni és családi egzisztenciák százezrei semmisültek meg.
Mindezek velejárója az a tudathasadásos állapot, amely nem engedi feldolgozni az egyénekben a társadalmi változásokat. Az emberek jó része még ma is az államtól várja gondjai megoldását, miközben csak kevesen jutnak el addig a felismerésig, hogy az egyéni válságból csak az önmenedzselés a kivezető út, ill. az ilyen válságokra fel kell készülni.
Ezeket a gondolatokat legalább hat éve fogalmaztam meg. Meggyőződésem, hogy ebben a tekintetben változás olyan értelemben történt, hogy bizonyos szociális rétegekben a válság mélyült.
Az Országgyűlés az l993. évi III. törvényben a szociális ellátási kötelezettséget az önkormányzatokra ruházta át.
Meghatározta a feladat és hatásköröket ill. azokat a forrásokat amelyekből ezek finanszírozhatók.
A jogos igények és a források között egyre szélesebbre nyílik az olló. Ennek ellenére az önkormányzatok nem zárkózhatnak el ellátási kötelezettségeik teljesítésétől, ami viszont az eddigi gyakorlat felülvizsgálatát fogja eredményezni.
Egy korábbi tanulmányunkban - az akkori helyzet feltárása mellett - segítséget próbáltunk nyújtani abban az útkeresésben, amely a szociális ügyek kezelését a mechanikus ügyintézéstől elvezeti a tudományos megalapozottságú tervezésen át a civil szervezetek és az egyének tevékeny részvételéig. (A pénztárak a szociális ellátórendszer szolgálatában)
Azt gondoltuk, hogy ebben a munkában hasznos segítőtársak lehetnek azok az önkéntes önsegélyező pénztárak, amelyek az adott településkörnyezet polgáraiból szerveződve nemcsak a szociális feszültségek oldásában vállalnak feladatot, hanem közreműködnek az öngondoskodás fontosságának tudatosításában is.
Számos önkormányzati képviselő, tisztségviselő eljutott addig a felismerésig, hogy az adott település mindennapi gondjainak megoldása nem nélkülözheti az állampolgárok és ezek szervezeteinek részvételét. Eddig is történtek ilyen kísérletek, azonban ezek túlságosan esetlegesek voltak. A civil szervezetekkel - így a pénztárakkal is - úgy kell az együttműködést megszervezni, amely konkrét feladat és hatáskör átruházást is jelent, ami egyben a felelősség megosztását is eredményezi.
A sok európai országban e gyakorlatnak több évtizedes hagyományai vannak. Ennek szemléltetésére az AIM /Kölcsönös Segélyegyletek Nemzetközi Szövetsége/ anyagából kívánok néhány tanulságos idézetet közreadni:
" A kollektív szolidaritás eltünése egyre növekvő szakadékot idéz elő a szociális rétegek és régiók között.
Sok országban meredeken nő azoknak a száma, akik a megélhetési küszöb alatt élnek: munkanélküli fiatalok, hajléktalanok, beteg nyugdíjasok, magányosok.
Más szavakkal, nem csak egy igazságos beteg- és nyugdíjbiztosítás veszélyeztetett, hanem maga az életminőség is, és ezáltal a szociális béke a játék tétje."

" Az állam egyenlőre sok országban felelős az alapvető egészségügyi és szociális rendszerekért /"első tartóoszlop"/. De a szerepe változásban van, hiszen a jóléti állam elmélete már nem időszerű. Ha meg akarják szilárdítani a jólétet, akkor az egyénnek mint a társadalom termelékeny tagjának saját magának kell kezébe vennie jólétének ügyét. Ebből az állam és az egyén közötti kölcsönhatásból keletkezik a szociális gondoskodás "második oszlopa". Ennek a gyakorlatba történő átültetéséből keletkeznek a kölcsönös segélyegyletek /pénztárak/ mint fontos tárgyalópartnerek. A vezérelveik alapján - szolidaritás, kölcsönösség - képesek arra, hogy megőrizzék a szociális békét és összetartozást."
Mivel az állami hatóságok gyakran rugalmatlanok és egyre szűkösebb anyagi lehetőségekkel rendelkeznek, egyre inkább arra kényszerülnek, hogy feladják az egészségügy és szociális rendszerek közvetlen irányítását és finanszirozását és ezeket a tevékenységeket átadják a kölcsönös segélyegyleteknek. Néhány év óta sok országban a kölcsönös segélyegyletek felelősek a szociális problémák megoldásáért. Svédországban és Olaszországban például rábízzák a kölcsönös segélyegyletekre és a progresszív helyi egyesületekre az óvódák vezetését, az AIDS és kábítószerfüggőség elleni megelőzést és az idős emberek otthoni betegápolását"

Az anyag magyar fordításából szó szerint idéztünk. A kölcsönös segélyegyletek tevékenysége a fenti felsoroláson túl lényegesen szélesebb skálán mozog.
Az anyag utalásokat tartalmaz a feladat és hatáskör átruházásra ill. a finanszírozás megoldásaira. Az alábbiakban e sorokat adjuk közre:
"A pénztárak szerepe alapvetően megváltozik:
- Egyre több feladatot hajt végre a hivatalos intézmények feladatai közül: ha pl. egy várostól azt a feladatot kapja, hogy oldja meg az idős emberek otthoni ápolását, vagy működjön közre a kábítószerfüggőség megelőzésében, akkor a megbízó nem csak feladatokat, hanem kötelezettségeket is átruház.
- A feladatok végrehajtásához a pénztárak a jövőben ugyanúgy igénybe fogják venni az állami pénzeket, mint a magán pénzeket. Mivel kiadásaikért felelősséget kell vállalniuk, óvatosan mérlegelni fogják, hogy melyik projektet támogatják. Ezenkívül az átláthatóságnak és a demokratikus ellenőrzésnek is alá kell magukat vetniük.

Változnak továbbá az állami szektor és a pénztárak kapcsolatai is :
- Hiszen a pénztárak nem rendelkeznek tőkével, az államnak az adott projekt finanszírozásához támogatásként induló tőkét kell adni.
- A projektekre tett javaslatok az alapoktól indulnak. Ezeket már nem a kormány fogja felülről mereven meghatározni. A támogatás alapjául szolgáló kritériumokat következésképp újra kell definiálni.
- Mivel a projektek az állami szektor nevében lesznek végrehajtva és nem csak helyi síkra korlátozódnak, kívánatos, hogy régiókat átölelő hálózat jöjjön létre.
Következésképpen az anyagi hasznot nem hozó magán társadalombiztosítási szektor, azaz a kölcsönös segélyegyletek azok, akiknek ügyelni kell arra, hogy az állami szektor "liberalizálásának - privatizálásának - megszabályozásának" folyamatában tekintettel legyenek a szociális szolidarítás érinthetetlen alapelveire."
Eddig az idézetek, amelyek megszívlelendők a magyar gyakorlat átalakítása szempontjából is. Remélhetőleg a fordításban szereplő fogalmak sem zavarók. Ahol az "államot" említi ott a helyi államhatalmi szervet, az önkormányzatot kell értenünk. A kölcsönös segélyegyletek pedig a magyar pénztáraknak felelnek meg.

A fenti gyakorlat hazai kialakulását hátráltatja, hogy nem jöttek létre azok az önsegélyző, amelyek az önkormányzatok partnerei lehetnének. A folyamatot gyorsítaná amennyiben maguk az önkormányzatok gerjesztenék e pénztárak létrejöttét. Persze a jelenlegi tapasztalatok ennek az ellenkezőjéről szólnak. Ahol kialakultak ilyen kezdemények azok is viszonylag gyorsan elhaltak, mivel az önkormányzati apparátus elzárkózott bármiféle együttműködéstől.
Meggyőződésünk - ezzel a szociális munkások többsége is egyetért - hogy a szociális gondoskodás megszervezését, így az arra fordítandó javak elosztását azokra kell bízni, akik erre rászorulnak. Ennek adnak szervezeti keretet az önsegélyező pénztárak, mely szervezeteknek azok lesznek elsősorban a tagjai akik segítségre szorulnak. A pénztári rendszer szabályai szerint a pénztártagok a pénztárba tagdíjat fizetnek. Ezek a tagdíjak egészen kicsiny összegek is lehetnek. Ez a tagdíjfizetés azonban mégis azt az érzést kelti az egyénben, hogy ő saját maga is tesz azért, hogy önmaga, vagy mások a szükséges segítséghez hozzájussanak amennyiben arra rászorulnak.
A pénztár alkalmas intézmény arra, hogy jelentős külső támogatásokat befogadjon, de alkalmas arra is, hogy az önkormányzatok szociális célra szánt forrásait is kezelje és eljuttassa az arra leginkább rászorulókhoz. Biztosak vagyunk abban, hogy a szociális pénzek elosztásában, az egyéni felhasználás megszervezésében csak a hasonló sorsúak tudnak igazán jól dönteni. Nemcsak a források elosztásában, hanem a források megteremtésében is fontos szerepet vállalhatnak. Emellett szervezhetik a közhasznú munkavégzést, a munkanélküliek elhelyezését, a szociális bolthálózatot, a szociális célú földhasznosítást, a lakáskarbantartást, a közös tüzelő beszerzést stb.
Az ember, a mégoly elesett is képes felelősen élni és dönteni, csak ehhez helyzetbe kell hozni. Ezért arra bíztatjuk az önkormányzati testületeket, hogy a szociális munkában sokkal jobban építsenek a segélyezésre szorulók szervezeteire, melyben természetesen jelen lehetnek a hivatásos segítők is - a szociális munkások.

A Kölcsönös Segélyegyleteket Támogató Alapítvány szándékaink között szerepel továbbra is az, hogy néhány modellkísérlet elindításában közvetlen segítséget nyújtson.
Reméljük kezdeményezésünk nem marad visszhangtalan, noha tudatában vagyunk annak, hogy az önkormányzatok működését gazdasági gondok, és a helyi hatalomgyakorlás tudati problémái is sújtják. Mégis úgy gondoljuk, hogy az átalakuló világunkban sem vesztik értelmüket az olyan szociális értékek, mint a szolidarítás, kölcsönösség, melyek a szegénység leküzdésének is eszközei. A szegénység gerjesztette migrációs hajlam csökkentése az Unióba menetelve pedig egyenesen követelmény.